Ő

Éltük életünket békésen, csendesen, nyugiban...  Tényleg csendesen, mert tévét ritkán nézünk, hangfalaink, zajkeltő eszközeink nincsenek (max a botmixer), vendégek egyszer voltak nálunk az elmúlt hónapok alatt.

Aztán betoppant az életünkbe Ő (akit nem nevezünk nevén). Arról már azt hiszem, írtunk korábban, hogy milyen a ház szigetelése... A szomszéd rezgős telefonját halljuk, a szomszéd mosógépe centrifugáláskor keményre veri nálunk a tojás fehérjét, úgy rezonál az asztal, a másik szomszéd horkolását is halljuk. És akkor most jöjjön Ő (TUDODKI). 

Ő felettünk lakik az apukájával és az anyukájával. Ő egy kisgyerek. (Félreértés ne essék, mindketten gyerekpártiak vagyunk, szeretjük a kisgyerekeket!) 

Ő már reggel fél hatkor ordít torka szakadtából - ami nekünk csak jól jön, mert biztos, hogy időben felkelünk, és így ébresztőre sem kell gondolnunk este (Jajj, meg kell nézni a mobilt, hogy bekapcsoltam-e az ébresztőt!)

Ő este 11-kor még rohangál a lakásban - bizonyára azért, túl ne aludjuk magunkat. 

Ő éjfélkor ordít torka szakadtából fél órán át - segíti szüleit, hogy a napi stresszt jobban bírják. 

Ő éjjel kettőtől háromig ordít torka szakadtából - így nincs idő rosszat álmodnunk, mert Ő néha négy órakor is ordít egy kört. 

Az elmúlt hónapokban ezek az esetek rendszeresek voltak, és frusztráló volt számunka, hogy gyakorlatilag nincs időnk és lehetőségünk kipihenni a munka közben ért stresszt, mert rohangálást, gyerekordibálást és egyéb szülős ordibálásokat hallottunk hétköznap esténként és késő esténként, hétvégén reggeltől estig. Amikor itthon voltam / a beosztásomból adódóan itthon vagyok, akkor is megy a mindenféle egész nap, de nem zavar, mert nappal van. Jó tűrőképességünk van a kisgyerekek terén, de ez már túl ment mindenen. Zoli többször felkopogott a mennyezeten keresztül - néha működött, néha nem. 3 hete nagyon felidegesedtem, hogy este 11-kor még ordít Ő meg rohangál, ezért fel is mentem és kedvesen (tényleg kedves voltam) megkértem őket, hogy most már csináljanak valamit a gyerekkel, mert szeretnénk pihenni. Anyuka csak annyit mondott, hogy nem tud vele mit csinálni. 

Rá egy hétre elszakadt a cérna, mert reggel fél ötkor kezdett torka szakadtából sírni Ő, kemény fél hatig ment így... Rosszul éreztük magunkat, hogy most akkor mi legyen, szóljunk-e (már előtte voltam fenn, hogy szeretnénk pihenni, és így nehéz) vagy kopogjunk fel (megint? lassan már lukat ütünk a mennyezetbe), vagy mi legyen? Aztán megszületett az isteni szikra - próbáltam mókásra venni a hangot, ezért egy A/4-es lapra szövegszerkesztővel rárajzoltam egy síró-pityogó babát (forrás a gugli), és egy szöveget ecsetelvén, hogy ha a gyerek sír, akkor csináljanak vele valamit, mert a szomszédok aludni szeretnének! Kb. így hangzik:

 Anyúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú! Amikor éjjel hangosan és sokáig sírok, gyerek be és segíts nekem, mert szükségem van rád (pl. pelust cserélni, simogasd meg a hátam, éhes vagyok, vagy csak rosszat álmodtam, stb). Tudom, hogy a szomszédaink szeretnének éjjel aludni ahelyett, hogy a sírásomat hallgatják. Köszönöm!

Megcsináltam, Zoli kinyomtatta... Aztán adtunk még néhány napot - hetet, hogy talán mégsem lesz rá szükség... DE NEM! Egy hosszú reggeli akció után Zoli kirakta a lépcsőházba. Nem akartuk célirányosan kirakni a szomszéd ajtajára (de van még néhány kinyomatott példányunk belőle a jövőre gondolván). Azóta mintha elvágták volna esténként Őt. Csend van. Éjjel is. Hajnalban is. (Már majdnem ott tartok, hogy hiányzik.)  Csak tudnám, miért kellett idáig fajulnia a dolgoknak, hogy ki kell ilyet rakni, hogy legyenek tekintettel a szomszédokra is. Végszónak megismétlem, gyerekpártiak vagyunk mindketten, de ami sok, az már sok!

Múlt héten láttam Őt - tündéri kis srác (legalábbis annak tűnt a lépcsőházban), 2-3 éves forma lehet, inkább 3. Helyes pofija van, szép barna szemei és barna haja.