Ő

Éltük életünket békésen, csendesen, nyugiban...  Tényleg csendesen, mert tévét ritkán nézünk, hangfalaink, zajkeltő eszközeink nincsenek (max a botmixer), vendégek egyszer voltak nálunk az elmúlt hónapok alatt.

Aztán betoppant az életünkbe Ő (akit nem nevezünk nevén). Arról már azt hiszem, írtunk korábban, hogy milyen a ház szigetelése... A szomszéd rezgős telefonját halljuk, a szomszéd mosógépe centrifugáláskor keményre veri nálunk a tojás fehérjét, úgy rezonál az asztal, a másik szomszéd horkolását is halljuk. És akkor most jöjjön Ő (TUDODKI). 

Ő felettünk lakik az apukájával és az anyukájával. Ő egy kisgyerek. (Félreértés ne essék, mindketten gyerekpártiak vagyunk, szeretjük a kisgyerekeket!) 

Ő már reggel fél hatkor ordít torka szakadtából - ami nekünk csak jól jön, mert biztos, hogy időben felkelünk, és így ébresztőre sem kell gondolnunk este (Jajj, meg kell nézni a mobilt, hogy bekapcsoltam-e az ébresztőt!)

Ő este 11-kor még rohangál a lakásban - bizonyára azért, túl ne aludjuk magunkat. 

Ő éjfélkor ordít torka szakadtából fél órán át - segíti szüleit, hogy a napi stresszt jobban bírják. 

Ő éjjel kettőtől háromig ordít torka szakadtából - így nincs idő rosszat álmodnunk, mert Ő néha négy órakor is ordít egy kört. 

Az elmúlt hónapokban ezek az esetek rendszeresek voltak, és frusztráló volt számunka, hogy gyakorlatilag nincs időnk és lehetőségünk kipihenni a munka közben ért stresszt, mert rohangálást, gyerekordibálást és egyéb szülős ordibálásokat hallottunk hétköznap esténként és késő esténként, hétvégén reggeltől estig. Amikor itthon voltam / a beosztásomból adódóan itthon vagyok, akkor is megy a mindenféle egész nap, de nem zavar, mert nappal van. Jó tűrőképességünk van a kisgyerekek terén, de ez már túl ment mindenen. Zoli többször felkopogott a mennyezeten keresztül - néha működött, néha nem. 3 hete nagyon felidegesedtem, hogy este 11-kor még ordít Ő meg rohangál, ezért fel is mentem és kedvesen (tényleg kedves voltam) megkértem őket, hogy most már csináljanak valamit a gyerekkel, mert szeretnénk pihenni. Anyuka csak annyit mondott, hogy nem tud vele mit csinálni. 

Rá egy hétre elszakadt a cérna, mert reggel fél ötkor kezdett torka szakadtából sírni Ő, kemény fél hatig ment így... Rosszul éreztük magunkat, hogy most akkor mi legyen, szóljunk-e (már előtte voltam fenn, hogy szeretnénk pihenni, és így nehéz) vagy kopogjunk fel (megint? lassan már lukat ütünk a mennyezetbe), vagy mi legyen? Aztán megszületett az isteni szikra - próbáltam mókásra venni a hangot, ezért egy A/4-es lapra szövegszerkesztővel rárajzoltam egy síró-pityogó babát (forrás a gugli), és egy szöveget ecsetelvén, hogy ha a gyerek sír, akkor csináljanak vele valamit, mert a szomszédok aludni szeretnének! Kb. így hangzik:

 Anyúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú! Amikor éjjel hangosan és sokáig sírok, gyerek be és segíts nekem, mert szükségem van rád (pl. pelust cserélni, simogasd meg a hátam, éhes vagyok, vagy csak rosszat álmodtam, stb). Tudom, hogy a szomszédaink szeretnének éjjel aludni ahelyett, hogy a sírásomat hallgatják. Köszönöm!

Megcsináltam, Zoli kinyomtatta... Aztán adtunk még néhány napot - hetet, hogy talán mégsem lesz rá szükség... DE NEM! Egy hosszú reggeli akció után Zoli kirakta a lépcsőházba. Nem akartuk célirányosan kirakni a szomszéd ajtajára (de van még néhány kinyomatott példányunk belőle a jövőre gondolván). Azóta mintha elvágták volna esténként Őt. Csend van. Éjjel is. Hajnalban is. (Már majdnem ott tartok, hogy hiányzik.)  Csak tudnám, miért kellett idáig fajulnia a dolgoknak, hogy ki kell ilyet rakni, hogy legyenek tekintettel a szomszédokra is. Végszónak megismétlem, gyerekpártiak vagyunk mindketten, de ami sok, az már sok!

Múlt héten láttam Őt - tündéri kis srác (legalábbis annak tűnt a lépcsőházban), 2-3 éves forma lehet, inkább 3. Helyes pofija van, szép barna szemei és barna haja.

Zoltán, a hős - II. fejezet

Arról már írtam korábban, milyen hős ez a Zoltán (likvidálta a döglött galambot az ablak elől). 

Tegnap ismét bebizonyosodott, hogy az én Zolim egy hős - vásároltunk. Nadrágot és cipőt szándékoztam venni, és egy busznyira van tőlünk a Westfield. Kemény 4 - 5 órán keresztül kerestük a cipőt. Nadrágot fél óra alatt találtam.

Persze azért órákat is néztünk Zolinak (felfrissülésképp), meg vettünk sampont, arckrémet (hogy szép és illatos legyen ez a Zoli), ebédeltünk (mert éhesek voltunk). 

Ilyenkor (meg úgy általában is) rájövök, milyen szerencsés vagyok én, hogy van egy privát SZUPERMENem :D

Húsvét Portsmouthban

Húsvét hétvégére valami Londonon kívül eső programot szerettünk volna szervezni, már előtte 1 héttel kérdezgettem a kollégákat, hogy mit ajánlanának ami mondjuk egy napon belül oda-vissza járható. Több ötlet is elhangzott de a legszimpatikusabb nekem Portsmouth volt.

Ez Anglia egyik legnagyobb kikötővárosa, hozzávetőlegesen 100 km-re Londontól délre és itt található a Historic Dockyard (hajógyár) ahol is két korabeli, eredeti hajó is látogatható, a HMS Warrior 1860 és a HMS Victory. Ezeken felül még a látogatók számára elérhető a Mary Rose Múzeum, A Royal Navy (Haditengerészeti Múzeum), az Action Station ami egy szórakoztató központ szimulátorokkal, különféle katonai egységek bemutatásával, és mindenféle tanító jellegű bemutató anyaggal végül pedig egy kikötő túra egy kis hajóval. Izgalmasnak és érdekesnek tűnt, úgyhogy eldöntöttük Vasárnap irány Portsmouth. A vonatjegyeket megvettük előre, a Waterloo vonatállomásról indulással 64 font volt.

Félóránként mennek a vonatok, de mivel 2 és negyed óra az út, így a korai indulás mellett döntöttünk. A kiszemelt vonatunk a reggel 7.30 vagy 8.00-ás volt, hozzászámolva hogy innen tőlünk 40 perc kell Waterloo-ra kiérni. Reggel hajnalban keltünk, Andi csinált pár szendvicset, egy termosz teát, pár almát, hátitatyó fel és reggel negyed 7-kor mentünk is a metróhoz.

Odaérvén zárt ajtó fogadott minket... Gyors informálódás után kiderült, hogy bizony Vasárnap az első metró ezen a vonalon 7.10-kor jön (legalább ezt is megtanultuk). Még így is simán 8 előtt értünk ki az állomásra és a neten találtunk rá, hogy pont van Április 1-től akció ha valaki Londonból megy a kikötőbe vonattal és még induláskor megveszi a hajógyári belépőt, akkor közel 10 font a kedvezmény,a helyben vettel szemben, így ezt még indulás előtt az állomáson meg is vettük, 16 font/ fő és mindent magában foglalt a fentiek közül.

A 8.00-ás szerelvényre szálltunk fel, quiet kocsiba, azaz csendes kocsiba, ahol se telefon, se zene használata nem ildomos. A helyekért korán reggel nem kellett harcolnunk, gyakorlatilag egyedül voltunk:)

Kis alvás, evés-ivás, zene hallgatás és meg is érkeztünk, pikk-pakk elrepült az idő. Nagyon nem lehet eltévedni, illetve nem igazán kell keresni hogy merre menjen az ember, lévén a vonat konkrétan bemegy a kikötőbe és az embert az HMS Warrior 1860 látványa fogadja.

Beváltottuk az akciós jegyünket, megtudtuk hogy a hajótúra minden fél órában indul délután 4-ig, majd nekiindultunk felfedezni a múltat.

Szerencsére délelőtt fél 11- kor nem sokan voltak még, így pár ember társaságában néztük végig a Warrior fedélzetét. 3 vagy 4 szintet is le lehetett menni egészen a gépházig, csuda jó volt látni az akkori körülményeket, hol éltek, dolgoztak a matrózok, hogyan működtek az ágyuk. Kaptunk egy 20 perces kis előadást, a gyalogságról és az ő fegyverzetükről, a karabélyról, a kardról amit szuronyként is használhattak, a tőrökről és sok érdekes történelmi adatot hallottunk. Hatalmas a hajó! Fent a fedélzeten az ember eltörpül, félelmetes az árbocok és a kötéltengerek látványa.

Ezután megnéztük a Mary Rose Múzeumot, majd átsétáltunk a HMS Victory-hoz, ez volt Nelson admirális hajója, a 104 ágyus csatahajó vezette a híres trafalgari ütközetet. A hajó egyik érdekessége, mindamellett hogy gyönyörű és óriási, az szűk és alacsony helyek a hajó egészében. Szó szerint csak görnyedve, néhol lehajolva lehet közlekedni, az akkoriban élő emberek jóval kisebb termetűek voltak mint manapság. Többek között lehet látni a azt a kabint ahol a trafalgari csata tervezése folyt, a helyet ahol Nelson meghalt, és belehet járni az egész hajót, ahol anno 800 ember élt. A csatáról aki akar olvasni, talál megannyi leírást a neten, egy dolgot azért megemlítenék. A híres zászlójel amit az árbocokra kötött jelzőzászlókkal közöltek, azóta is fennmaradt "England expects that every man will do his duty" ("Anglia elvárja hogy mindenki megtegye kötelességét").

Ezután átsétáltunk a haditengerészeti múzeumba ahol pont elkaptuk az éppen soron következő előadást a trafalgari ütközetről. Nagyon érdekesen volt megcsinálva, miközben kis történelmi áttekintéssel elmagyarázták a csatát a látogató csoportot 3 különböző korhű berendezésű terembe vitték ahol vetítéssel illusztráltak mindent. Amikor véget ért egy rész, átsétáltunk egy másik terembe, ott másik vetítés kezdődött, körülöttünk pedig mint egy kísértet kastélyban bábuk, tárgyak, berendezések, füst, hanghatások. A kb. 15 perces kis show után körbejártuk a múzeumot is, Andi kipróbálta hogyan kell a különféle matróz csomókat kötni, megcsodáltuk az ajándék részleget ahol akár méteres hajómaketteket is lehetett venni.
Ezt követően bementünk az Action Stationba, kipróbáltunk egy vadász repülő szimulátort (olyan igazi, repülő szimulátor, hidraulikával működtetett), jópofa volt, megnéztünk mindent és végül az irányt a hajótúrához vettük. Jól időzítettünk, rövid várakozás után megjött a hajónk, amire oly an 50 ember fér fel. 40 perces kis hajókázásban volt részünk, ahol kiemelt figyelmet kaptak a modernebb hadihajók is, melyek ugyanott állomásoznak Portsmouthban. Szemügyre vettük a nyílt tengerről is a Warriort és a Victoryt, illetve megcsodáltuk a kilátót ami a kikötő mellett magasodik. Még sétáltunk kicsit a kikötő melletti részen, majd 4 óra körül betértünk egy helyi pubba sörözni és ettünk egy helyi scampi & chipset, pihentünk, ittunk még egy sört és széles mosollyal az arcunkon 6 körüli vonattal indultunk vissza Londonba.

Élmény volt!

We will rock you.

Decemberben amikor Cápi megérkezett hozzám Londonba, még ünnepek előtt elmentünk egy nagyot sétálni, várost nézni, vásárolni. A városnéző túra vége a Tottenham Court Road volt ami London belvárosának egyik legismertebb és legnagyobb csomópontja, ahol többek között a Dominion színház is található. 

Ha az ember nem tudja, nem ismeri akkor is szemet szúr a hatalmas szobor és kiírás a bejárat felett -We will rock you - A Queen után. Andi akkor elejtette, hogy de jó lenne egyszer ezt Londonban látni.

Ezek után nekem adta magát az ötlet hogy szülinapra meglepem vele és így is tettem, már jó előre vettem két jegyet, tehát Április 7-én Szombaton jelenésünk volt :)

A darabról annyit érdemes tudni, hogy Ben Elton, Brian May és Roger Taylor írta Robert De Niro segítségével. Az első előadást 2002-ben játszották, azóta minden nap színpadon van.

A történet a jövőben játszódik ahol minden klisék alapján működik, mindenki ugyanazt a gépi zenét hallgatja, nem sok érték maradt és amelyben egy "régmúlt" kor emberei a bohémek fellázadnak a mű környezet ellen és egy fiatal álmodozó vezetésével igazi hangszerekkel játszott rock zenét akarnak. Ebbe a történetbe szövődik bele a különféle Queen slágerek neve, egy-egy szereplővel megszemélyesítve. 

A színház egyébként elég nagy, és a folyosókon sok Queen vagy Freddie Mercury kép található érdemes végignézni őket. 

Nekünk nagyon sok Queen bakelit lemezünk volt köszönhetően bátyámnak és még ha picit is, de részese voltam a nagy Queen korszaknak, gyerekként kívülről énekeltem én is pár szám szövegét, szerettem is őket, nagyon kíváncsi voltam az előadásra.

Fent űltünk az emeleten a színpaddal szemben, középen, szuper helyen. Jó a kialakítása az egész teremnek mert a fenti körív nincs messze a színpadtól, nagyon hangulatos. Besötétítettek, szuper hanghatások  közepette elkezdődött a darab és innentől mintha nem érzékelné az ember az időt. A történetbe megannyi poén és elejtett utalás van beépítve a kornak megfelelő hivatkozásokkal és rengeteg Queen szám.

Meglepően jó hangúak voltak a színészek, nem holmi megasztár szülött silány karikatúrák és nagyon nagyot játszottak, többször a közönséget is bevonva, mint egy koncerten. A zene élő, a színpad oldalán egy-egy emelvényen játszanak, zseniális.

Az első perctől kezdve magával ragadja az embert az egész, engem legalábbis magával ragadott. Olyan érzés volt ez amit nem sokszor éreztem, valami ami feledtet mindent az ember körül, egyes számoknál a hideg is kirázott, az elején az ember tombolna a végén pedig igen erősen nyeldesve küzd a könnyek ellen, amit aztán kiváló rendezői érzékkel oldanak fel egy-egy ráadás számmal ami újra lázba hozza a közönséget.

Szerintem a végén 10 perc folyamatos taps volt, a kezünk pecsenye piros volt.. de kit érdekelt:)

Az Andinak szánt meglepiből nekem is életreszóló élmény lett, bármikor megnézném újra.

Parti-zóna

Az úgy volt, hogy dupla szülinapot tartottunk, mert Zoli március 24-i, én március 28-i születésű vagyok. Összekötöttük a kellemest, a bulit, meg az ígéreteket a hasznossal, úgyhogy meghívtuk néhány ismerősünket megünneplésünkre, valamint lakásavatóra, valamint magyar ételek estjére, továbbá Silvi (Zoli spanyol kollégája) búcsúztatójára. A magyar ember mindig talál okot a "duhajkodásra" - ha alkohol van, akkor csatlakozik a spanyol, az angol, és garantáltan jó este lesz!

Jó este volt!





A menü:
Tyúkhúsleves
Marhapörkölt nokedlivel, savanyúsággal
Hortobágyi palacsinta
Piskóta torta

A tyúkhúsleves alapanyagainak beszerzése nagy próba elé állította a beszállítót (Andit), ugyanis amikor én tyúkhúslevest csinálok, a következő alapanyagok kötelező jellegűek: csirke szárny, csirke máj, zúza, szív, láb, nyak. Ezek közül Angliában nem lehet kapni lábat, zúzát, nyakat, szívet... Kihívás volt, hogy vajon a más nemzetiségűek mennyire tudnak megbarátkozni a csirkeszárnnyal, mármint a főttel. Olyannyira sikere lett a levesnek, hogy ne ragozzam túl a dolgokat, hogy többen kétszer is szedtek belőle! Nekünk is ízlett ám :D

A marhapörkölt is az én reszortom volt, mondván hogy azt előző este nem lehet megcsinálni, és én tudom a munkaidőmet alakítani valamennyire (két héttel előre jeleztem is, hogy 28-án csak délig szándékozom dolgozni). Szóval marhapörköltet szilveszterkor csináltam először a lencsefőzelék mellé, most csináltam másodszorra. Egyszerűen isteni lett! Tökéletes, fantasztikus, mindenki kétszer evett belőle. És a változatosság kedvéért a nokedli is összejött.
Nem tudom más ember hogy van vele, de nekem mindig a legegyszerűbb ételek az igazi kihívások. A főzelék mindig is nagy próbatétel, és hatszor átgondolom, hogy kell-e nekem az a főzi. Sajnos nagyon szeretem, úgyhogy mindig nekiállok - én elkezdem, Zoli befejezi. Na de ennyit a főzelékről, vissza a nokedlire.

A barátaink néztek szép nagy boci szemekkel néztek is a nokedlire, amikor mondtuk, hogy ezt én csináltam!
Zoli a palacsintát vállalta be. Precízen odafigyelve csinálta, szinte szabályos kör alakú csinták lettek. Nagy kihívás volt a menü összeállításakor, hogy az egyik vendégünk laktózérzékeny, ezért a tejes ételeket mellőznünk kellett a menüből, illetve ahol lehetett, ott rizstejjel helyettesítettük. Ezért a palacsintát neki tejfölös habarás nélkül készítette Zoli, a többieknek pedig tejföllel.
A szülinapi torta volt talán a legnagyobb kihívás, mert minden általam ismert receptbe kell tej... Mindenképp tortát akartam, emeleteset... A töltelék ötlete hamar megvolt, hogy csak lekvár lesz, és hozzá legfeljebb mindenféle tört magok, dió, mandula, mogyoró. Egy gasztroblogon találtam laktózmentes piskóta tortát, amit nagyon hamar össze lehet rakni, és szépen meg is sült.

Isteni fincsi torta lett - persze nem egy cukrászdai műremek, hanem igazi házi torta, de isteni lett! Mindenkinek ízlett. Ja, és 3 emeletes lett!!!!!
A kísérők pedig apa házi pálinkája (el is ment egy üveg ágyas szilva) meg sör.

Az én munkám

Ezt a bejegyzést már régóta készülök megírni, mert többen kérdeztétek, hogy mit is dolgozom...

Nagy-Britanniában nem nagyon vannak olyan időseket / betegeket / sérülteket ellátó bentlakásos otthonok elterjedve, mint Magyarországon, itt inkább a saját lakásban / lakókörnyezetben való ellátást preferálja a társadalom és a kormányzat támogatja sok-sok pénzzel (Ezzel új munkahelyeket teremt - többek között). Na, tehát ahhoz, hogy ellássák az időseket / betegeket / sérülteket, a jó üzleti érzékkel megáldott emberek mindenféle ügynökségeket alapítottak e feladatra. Toboroznak gondozókat, kiképzik őket, és munkába állítják. Egy ilyen ügynökségnél dolgozom én is.
Volt egy képzés, ami sok plusz szakmai dolgot nem adott (hála a danone alapítványnak, a bárkának, meg még egy - két embernek, akikkel együtt jártuk ki a dolgokat), ellenben sok érdekességet hallottam, íme egy kis szemezgetés:

• A kliens szociális gondozásában minimális szinten vesz részt a gondozó (bevásárol / mosodát intéz) - ezzel nem teljesen értek egyet, mert mondjuk egy idős embernek, akinek nincs családja, és egyedül él, és gyakorlatilag a kutya sem néz rá, szüksége van társaságra. Véleményem szerint időt kellene arra biztosítani, hogy beszélgethessen a gondozóval egy tea / kávé időre a mindenfélékről. Ez plusz fél órát jelentene.
  
• A kliensnek csak az orvos által előre összekészített és befóliázott gyógyszert, tablettát, előre felírt kenőcsöt szabad adni, mást nem. Ha fáj a feje, dögöljön meg. Ilyenkor hívni kell a körzeti nővért, hogy Maminak fáj a feje, mit tegyek. Mivel nem vagyok rá kiképezve, még szemcseppet sem adhatok be.
  
• Ha Mami elvágja a kezét, akkor előkészíthetek neki sebtapaszt, kezébe adhatom, de a sebre nem rakhatom rá, mert allergia veszély...
  
• Ha Maminak van két nagy epilepsziás rohama, max. stabil oldalfekvésbe tehetem (amit a képzésen nem is mutattak meg, de hála a szigetes nyaraknak tudom), és hívom a mentőt - amíg kiér a mentő, közben imádkozom, nehogy több is legyen... Diazepamot meg nem adhatok be, mert nincs róla papírom... Úgy érzem, ez a 22-es csapdája, mert meg vagyok kötve a protokoll által - tehát ha azt csinálom, ami a protokollban van, és a Mami meghal, akkor én tiszta vagyok, mert semmi olyat nem csináltam. Igen ám, de a lelkiismeretemmel hogy számolok el, ha tudom, hogy a diazepam valszeg segít neki, míg a mentő kiér, és túléli? Persze ilyenre ne kerüljön sor, de hátha...
• Egyedül nem emelhetek semmit - senkit, ami X kiló felett van. Az X egy elég nevetséges szám, nem is tudom hirtelen mennyi. Egyébként meg a legtöbb kliensnek emelhető kórházi ágya van (ezért havi díjat fizet a szociális bizottságnak mint bérleti díj), többnek emelője is, amiért szintén bért fizet, ezért minimális fizikai igénybevétellel jár ez a munka.
  
• Vércukrot nem mérhetek, mert nem vagyok rá kiképezve.
  

Azt hiszem hirtelen ennyi az érdekesség az otthoni tapasztalataimhoz képest, és most rátérek a dolgok valójára:
Minden héten megvan a beosztásom, hogy időre kihez hova kell mennem. A legtöbben el tudják mondani, hogy mit kellene segíteni (pl. mosoda, ebéd készítés, vacsora készítés, tisztázás, kutyát sétáltatni, székbe átrakás, ilyesmik). Mindig megvan, hogy mennyi időt kell a kliensnél eltölteni. A gondozási tervben is benne van, hogy általában mikor mit kell csinálni a klienssel, miben és hogy kell segíteni, mi hol található, mikre kell figyelni, stb-stb-stb, illetve minden gondozónak írásban vezetnie kell, hogy kivel mikor mit csinált. Van egy olyan érzésem, nem minden esetben vannak az irodában dolgozók tisztában a földrajzi helyekkel - pl. negyed órát adnak egy negyven perces útra...

Telefonos elektronikus bejelentkezéssel megy a játék - van egy ingyen hívható száma minden gondozónak, amit a kliens vonalas telójáról kell felhívni megérkezéskor és a munka végén, ezzel regisztrálva az eltöltött időt. Akinek nincs vonalas telefonja, ott papírt kell aláíratni a klienssel. Néha persze, az ilyen klienseknél 5-10 perceket lehet ide-oda játszani, ami hasznos, hogy pontosan odaérjek a következő helyre. 1-2 kliensemmel ezt meg tudom játszani, aki jó fej és megértő, de csak azoknál, akiknek nincs vonalas telefonjuk. Jártam úgy, hogy a kliens lecsúszott a székről, mikor bementem a lakásba, tehát első dolgom nem a bejelentkezés volt, hanem hogy biztonságba helyezzem a klienst. Ezt be is írtam az ellenőrző lapra, de az iroda tett rá- ezért nem 30 perces bért kaptam, hanem csak 25 percet fizettek - hiába mondtam, hogy miért... Tanultam az esetből :D

Van olyan, hogy kapok egy sms-t, hogy hívjam fel az irodát... Ettől idegbajt kapok, főleg mert hetente kellett eleinte a telefonomat feltölteni. 3 hét alatt már megtanulta a főnökasszonyom, hogy Andikának nem küldünk sms-t, csak címeket, mert azokat Andika nem érti meg mindig, bármi egyéb van, Andikát felhívjuk telefonon... Ja, és én csak megcsörrentem a főnökömet, mindig visszahív... Nem reménytelen a nő, még a végén e-milen fogunk kapcsolatot tartani :D (ebben további fejlődésre van szüksége)

Gondolom azt már leszűrtétek, hogy nem hétfőtől péntekig 8-tól 4-ig dolgozom, hanem összevissza. Pozitívuma, hogy nem napi 8 óra egy helyen, hanem közben van szabadidő, amikor bevásárolhatok, ügyintézhetek, pihenhetek, akármi... A negatívuma, hogy nem napi 8 óra: van, amikor egy nap dolgozom 3 órát, van amikor 9-et (reggel héttől este 9-ig)... Viszont élvezem nagyon. Kevésbé élvezem a dugókat, meg amikor az orrom előtt elmegy a busz, de... - és erről is fogok majd írni.

Egyébként nagyon jól érzem magam, vannak már megszokott emberkék, akiket segítek - bocsánat, nem szeretem azt a szót, hogy gondozok. Róluk - név nélkül - mesélek néhány szót.

Miss X 90 éves lesz hamarosan, agyilag és fizikailag nagyon jó állapotban van. Sziporkázó humora van, a híreket mindig megvitatjuk. Neki csak kaját szoktam csinálni, meg beszélgetni szoktunk. Múltkor épp a tolousi mészárlásról beszélgettünk, mire Mami közölte, hogy szerinte az ilyet ki kéne végezni, és hogy a brit politikusok beszarik, mert nincs Nagy-Britanniában halálbüntetés.
Mrs. Y indiai nénike - angolul alig beszél, csak hogy OKÉ, meg TENKJÚ (köszönöm), meg KERFUL (óvatosan), ellenben maximálisan együttműködő, segítő. Ágyban fekszik, sok-sok segítséget igényel, általában két gondozó kell hozzá, de a múltkor egyedül voltam, és ketten együtt mindent megcsináltunk, meg is köszöntem neki, hogy segített.
Mr. D expostás. Kedves emberke, imádja a focit, mindig kézfogással köszönt és válunk el. Néha megpróbál átverni, hogy reggel már tisztálkodott, de hamar lebukik mindig :D
Mr. M egyetemistaként buliban leesett a tetőről vagy micsoda történt vele, eltörte a gerincét... Több segítséget igényel mint mások, franciául káromkodik, meg néha francia szókat mond, de maximálisan együttműködő. Sok segítséget igényel, de igyekszik a lehetőségeihez képest önálló lenni.
Mr. W - egy tündér :D Teljesen önálló, meg jó fej, durvajó humorral. Neki a takarításban és a mosásban kell segítség. Van egy kutyája, akit megtanítottam magyarul: Herbie, csend legyen! - és a kutya csendben van.
Ők azok, akikkel többször találkozom, persze melléjük még vannak mások is, de ők a fők. Volt egy hölgy, számos betegséggel (többek között rák), és meg is halt. Szomorú, van ilyen. Ellenben - az iroda nem tudott róla, hogy már akkor két napja meghalt kórházban, hanem engem kiküldtek, hogy gondozzam... Barátnője nyitott ajtót, elmondtam ki fia borja vagyok, ő meg közölte, hogy a hölgy meghalt... Hívom az irodát, hogy aprócska probléma van, miszerint a kliens meghalt. Az iroda biztos volt abban, hogy valamit félreértettem, úgyhogy körbetelefonáltak, és kiderült, hogy tényleg meghalt. Ez kedden volt... Szombaton felhívtak ellenőrizni, hogy akkor én most abban az időben ennél a hölgynél vagyok, ugye? Mondtam nem, mert a hölgy közel egy hete elhunyt.

Persze a kifelé tökéletesek vagyunk itt is megvan, mert egyből kaptam egyenruhát, miben dolgozni kell. Még jó, hogy nem kettőt kaptam, hogy amíg egyik mosásban van, addig a másikban dolgozom - úgyhogy csak ritkán veszem fel, hogy ne kelljen sűrűn mosni, el ne kopjon!
Munkavédelmi eszközöket is kaptam: két doboz gumikesztyűt, egyszer használatos eldobható kötényt a ruha védelmére, kézfertőtlenítőt, és riasztót (gázspray helyett). Valamelyik este későn, sötétedés után végeztem, indulok haza, zsebemben a riasztó, mondván, jó ha ott van... Mellettem jön egy fiatal srác, kezében fish-and-chips, meg is fordult a fejemben, mi lenne, ha megnyomnám a riasztót, vajon hány irányba repülne a kaja? De ugyanez lejátszódott a fejemben a zebrán trabant-kerettel átmenő vénasszony látványán, hogy vajon milyen messzire tudja eldobni a keretet ijedtében :D Húúúú de rosszindulatú vagyok, de betudom a gyilkos humoromnak.

A fizetés: hetente van, minden esetben a telefonos bejelentkezés és a kitöltött papírok alapján. Érdemes mindent pontosan írni, mert előfordul, hogy egy-egy klienst teljesen kihagynak a bérjegyzékből, és emiatt 20 fonttal rövidebben járok, mint pl. most, de szerdán megyek is az irodába reklamálni.

Hát, dióhéjban ennyi az én munkám :D

Zoltán, a celeb

Van egy nénikém, akinek minden reggel Blikket (The Sun) kell venni. Ezt úgy oldom meg, hogy buszra szállás előtt megveszem az újságot, és a buszon szemezgetek a hírek közül. A héten ezt találtam Zoliról (azaz Pandáról):

A két óriás pandát az állatkertben fajfenntartásra motiválják a gondozók, eddig (sajnos reménytelenül). Minden nap új és új részeket olvasok Sweety és Sunshine pandák magánéletéről. Ez jobb, mint a Szomszédok anno! :D





(Ui: Tudom én, hogy az én kicsi Pandám nem csal meg más pandalányokkal :D :D :D )

Andibaba megdícsérve

Ma délután rajta(m)ütésszerű ellenőrzésem volt egy új kliensnél. A kliens egy hatvanas emberke talán gégerákkal, de arany szívvel.
Tehát, jött az ellenőrzés, és a kliens dicshimnuszokat zengett rólam. (Anya figyelj innentől!) Különösen arról zengett dicshimnuszt, hogy mennyire körültekintően, alaposan, figyelmesen, gyorsan takarítok... Na, máris látszik, hogy megérte tanulni felsőoktatásban... Ám, hogy a dolgok jó oldaláról is szó essék, azóta madarat lehet velem fogatni.
A bácsinak van egy kutyája, Herbie a neve - a kutyát gyakorlatilag le sem lehet rólam vakarni, csak akkor, amikor porszívózom, mert fél a porszívótól. Egyébként bájos egy jószág, ért magyarul is: Herbie, ájjjá le! És erre egy fél pillanatra leáll :D

Így takarítok:

Tower Bridge

A Borough marketet elhagyva valamikor ebéd környékén indultunk el londoni felfedező útjaink következő állomására, ám ellentétben a sok előzővel most nem előre megtervezett útvonalon és cél felé vettük az irányt, hanem csak amerre jól esett mentünk a lábunk után. Először kisétáltunk a piactól pár száz méterre lévő London Bridgehez és körbenéztünk. Jobb kézre nem is olyan távol látszódott a Tower Bridge összetéveszthetetlen sziluettje, így arra jutottunk hogy arra vesszünk az irányt. gyönyörű idő volt, így a kabátok le is kerültek és napsütésben sétáltunk. 

Útközben, hogy a reggel óta tartó sétát kicsit kipihenjük megálltunk egy kávézóban és egy-egy süti és kávé társaságában üldögéltünk és nézelődtünk. Mielőtt átmentünk volna a hídon a mellette lévő kis utcákat jártuk be és már nem meglepő módon rettentő sok ember társaságában fedeztük fel a helyi részt. Lábunk ezek után a híd felé vette az irányt és pár tucat fényképet ellőve átsétáltunk a túlpartra. 

Lassan érlelődni kezdett bennünk a gondolat, hogy keresni kéne valami jópofa helyet ahol eszünk. Ebédnek már nem mondhatni lévén 3 óra is elmúlt. Miközben barangoltunk azon tanakodtunk hogy milyen típusú helyet keressünk, de végül pubra szavaztunk. Valahol érthető is, hiszen annyira tradicionális itt a pubozás a megannyi sörrel és tipikus ételekkel és azzal az egyedülálló hangulattal amit ezek a helyek kölcsönöznek. Mindezek mellé említsük meg, hogy szülinap is volt és borzasztó szomjasak voltunk, tehát mi mást is választhattunk volna mint a sört:)

 

Kicsit hosszúra sikeredett és eredménytelen keresgélés után a belvárosban, egy rövid buszozást követően    elmentünk Covent gardenbe ahol is egy szuper kis pubot találtunk. Gyors sör rendelés után jöhetett az egész napos séta és városnézés megérdemelt ajándéka a hamburger chipssel és salátával valamint egy kétszemélyes nachos tál tejföllel, jalapeno paprikával és paradicsomos mártogatóssal. Jó másfél órás pihi, evés és sörözés után indultunk haza. 

Egy komplett napot kanyarítottunk, este 8 után álltunk meg....sok volt, jó volt, élmény volt, ilyen volt: