A munkámról már írtam néhány hete
itt (Tessék az aláhúzott ITT szóra kattintani!) és
emitt.
Ez a bejegyzés nem lesz vidám, nem lesz mulatságos, de már hetek óta fogalmazom magamban, és ki kell írnom. Az elmúlt hetekben folyamatos kihívásokkal néztem szemben, néhány embertől elbúcsúztam, más emberekkel sokat nevettem, megint másokat a búcsúra készítettem és készítek fel. Nehéz... Nagyon nehéz... Nehéz, mert a munkám során profin kiképzett szakemberként érzelmeket kihagyva, ugyanakkor szeretetteljes légkört és szaktudást biztosítva a kliens és családja számára kell fellépnem. Két nagyon kedves barátom szavai jutnak eszembe minden nap. Dettus és Ágota. Mindketten végigjárták már ezt az utat, amikor egy szeretett emberük ment el. (Milyen érdekes, a tévében Susan Boyle énekel, és nagyon illik ehhez a bejegyzéshez.) Hihetetlen az az erő, ami belőletek árad, mindaz amit megtettetek, amikor meg kellett tennetek!
Szerencsés vagyok, életembe a halál, az eltávozás ritkán tette be a lábát. Búcsúztattam Nagypapákat, Nagymamát, barátokat, klienseket, házi kedvenceket. Minden esetben szomorú volt a búcsú; szomorú, amikor el tudtam búcsúzni, és még szomorúbb, amikor nem tudtam elbúcsúzni, csak kaptam a hírt, hogy eggyel több csillag világít odafenn. Szerencsés vagyok, mert tényleg nagyon ritkán köszöntött be életemben a Vén Kaszás.
Ellenben az elmúlt hetekben, hónapokban 6 embertől búcsúztam el. Volt, akinél csoda, hogy addig bírta, volt, akinek már két éve megmondták, hogy néhány hete van hátra, és volt egy, akinél villámcsapásként ért, mert még 30 éves sem volt.
"Szerencsére" most csak egy nénit segítek, aki várja a halált - azt mondja, elég volt az élet neki, élt eleget, megélt jót és rosszat; de ami a legfontosabb az az, hogy látja a családját, mennyire szenvednek az állapota miatt, látja mennyire rossz nekik őt szenvedni látni, ezért már várja a halált. Tudja, hogy már csak hetei, napjai vannak hátra - amikor rákot diagnosztizáltak nála, minden kezelést visszautasított, most is csak fájdalomcsillapítást kér, mert ki akar szállni a játékból. Tegnap megkérdezte a barátnője, szerintem mennyi ideje van még hátra. Csak annyit tudtam mondani, hogy nem tudok mit mondani, nem vagyok jós, de az biztos, hogy méltósággal viseli a néni. Hihetetlen látni az elszántságát, a kitartását, az akaratát és főleg a méltóságát. Most még nem sok segítségre van szüksége, de ki tudja, hogy két nap múlva mi lesz vele - és ezt így kimondani nagyon nehéz feladat. Szépen, kíméletesen meg lehet, és úgy vélem, meg is kell ezt mondani, hogy a napok előre haladtával egyre több feladat fog a családra és a segítőkre, ápolókra hárulni, míg végül őt el kell engedni. Szerencsés a hölgy, neki nagy és szerető, támogató családja van - most hazajöttek a világ minden részéről, hogy vele legyenek, amíg lehet.
Más nem ilyen szerencsés - más egyedül, fizetett segítővel (segítőkkel) körbevéve, fájdalomtól meggörnyedve hagyja itt a világot. Persze most mondhatom, az ő választása volt, hogy nem házasodik meg, nem alapít családot; de akkor is szörnyű, hogy így kell eltávoznia.
Nehéz ez az élet - nehéz megszületni, nehéz megélni, nehéz elmenni. Vagy nem?
Mennyben az angyal
Égi angyal jött el érte,
Felkelő nap elkísérte,
Véget ért zarándokútja,
Indult a fényalagútba.
Földi kínját levetette,
Megkönnyebbült érző lelke.
Ösztönösen vitte lába
A fényesség irányába.
Menny kapuja tárva várta,
Őrangyal lesz nemsokára.
Féltőn óv majd minden tette,
Ahogy életében tette.
Utoljára visszatekint,
Látja, siratják idekint,
Arcán örök szelíd mosoly,
Kéri, ne sírj, mert távozott.
Veled lesz ő reggel, délben,
Meg a hosszú téli éjen,
Érezni fogod a kezét,
Simogató szeretetét.
